Prológus

Hali Mindenkinek aki idetévedt! :P Ez az én saját kitalált történetem, ami remélem mindenkinek tetszeni fog... Még nem hoztam meg az első részt, csak egy kis "prológussal szeretnék kedveskedni nektek. :) Ha tetszik, gyere vissza máskor is, vagy komizz!! :) Jó olvasást! ~Annie~

2011. május 19.

Érzem, ahogy a hűvös szél simogatja az arcomat, de ez nem tántorít el attól, hogy itt legyek. A forró könnycseppek szaporán peregnek le az arcomon, amiket folyamatosan törlöm le, annak ellenére, hogy senki se látja. Itt térdelek annak a sírja előtt akit a legjobban szerettem...De itt hagyott... Amikor a legnagyobb szükségem volt rá, itt hagyott, és soha többé nem néz rám, és nem tud  segíteni, amikor valami rosszat csináltam... Minden az én hibám! Ha aznap nem kiabálok vele, és nem engedem el, akkor talán még itt lenne köztünk...
- Sajnálom! - suttogtam erőtlen hangon, majd a sírjára dobtam az egy szál rózsát, aminek landoláskor az egyik vörös szirma leesett. Hirtelen egy gyengéd kézfejet éreztem a vállamra simítani. Hátrafordultam és apám sajnálkozó tekintetével találtam szembe magamat. Karjaiba vetődtem, majd erős karjaiba zárt. Lassan, és halkan zokogni kezdtem.
- Hiányzik! - suttogtam elcsukló hangon mellkasába, és erősítettem szorításomon.
- Kicsim, hidd el nekem is hiányzik! Mégis csak a testvéred volt! - mondta, majd eltolt magától és mélyen belenézett a szemembe. - Gyere! Menjünk haza!  - mondta és a temető kapujához kezdett húzni.
Az autó ablakán néztem a mellettünk elsuhanó fákat, bokrokat és mezőket. Néhol felbukkant egy-két nyúl, vagy éppen veréb. Egy kétemeletes bézsszínű épület mellett álltunk meg, ahol anya már az ujjait tördelve várt minket.
- Lauren, kislányom! Mondtam, hogy ne menj el egyedül sehova! - mondta anya szigorral teli hangjával, de amikor meglátta a sírástól vörös szememet, arcvonásai megenyhültek.  Vettem egy pillantást apára, aki megfeszülve figyelt minket. Nem volt valami jó viszony anyám és köztem. Amikor a testvérem Nick meghalt, anya engem hibáztatott... Tudom, hogy hibáztam, de azért nekem elég rosszul esett, hogy a SAJÁT anyám elennem van. Apa mindig mellettem volt, és támogatott mindenben. Amikor anya teljesen ellenem fordult, voltak olyan pillanatok, amikor anya és apa miattam veszekedtek, és már a válás küszöbén jártak... Ekkor elbeszélgettem a szüleimmel hatszemközt, és azóta anya próbál közeledni felém... A szobám felé vettem az irányt, ahol a sötétség uralkodott. A redőnyöm lehúzva, a takaróm valahol az ágy lábánál feküdt lerúgva. Az ajtó melletti szekrényemen elborulva feküdtek a könyvek, amiket még "anno" olvastam. Majd megpillantottam az éjjeliszekrényemen a közös képünket. Boldogok voltunk... Boldogok voltunk, és szerettük egymást. Arra eszméltem fel, hogy a sós könnycseppek marják az arcbőrömet. Gyorsan letöröltem őket, majd az ágyam alatti "kacatok" nevű dobozomba raktam a képünket. Lassan rámásztam az ágyra, és a plafont kezdtem el pásztázni. Hirtelen magával ragadott az álom, és ólomsúlyként nehezedett el a szemem.


Hát ez lett volna a prológus... +2 komi után hozom az első részt! !! :D :P